ÜGYNÖK: 1. rész

{ERMINA}

Az ébenfekete erdő végtelen láthatára fölött zord hegyek láncolatát láttam. Maximilian nyomomban volt; amikor hátra néztem, láttam hogy talált valamit a hóban, de nem voltam biztos abban, hogy ennek örülnöm kellene.

Bár persze örülhetnek akár annak is, hogy eltévedtünk.

És autónk is lerobbant a nagy semmi közepén.

Max ügyes mozdulattal elejtette szakadékba az egyetlen telefonunkat.

Csupa örömforrás, nem de?

-        Mit látsz?- kérdeztem tőle és ő felnézett rám, majd szintén szemügyre vette a horizonton fénylő óriásokat.

Jól láthatóan ugyanaz a gondolat foroghatott az agyunkban. Kijutni.

-        Egy farkasnyomot.- mondta ő egyszerűen- egy egész falka tanyázhat itt a közelünkben.

Némán néztem rá.

-        Azt akarod mondani hogy meg fognak minket támadni?- sétáltam oda a férfihoz és alaposan átpásztáztam őket tekintetemmel; falka ruganyos léptei alig látszódtak a hótakaró puha fedelén.

Nem voltam nagy szakértő, de minimum tizenöten lehetettek, ami valljuk be, sok volt. Egy farkassal is nehéz volt elbánni bármilyen fegyver nélkül, itt meg rögtön tizenöt ilyen jószágunk is lett hirtelenjében..

-        A farkasok akkor támadnak, ha felségterületükre merészkedünk és a biztonságukat veszélyeztetünk. A kettő közül az egyik már teljesült- mondta a férfi és körbenézett.

Követtem a tekintetét; de természetesen nem láthattam semmit; körbe-körbe az óriási fenyők smaragdzöld ágaikkal eltakarták az erdő sűrűjét.

-        Ha megakarták már minket támadni, réges rég megtették volna.- mondta Maximilian nagy bölcsek nyugalmával (mintha ő lenne maga dalai láma minimum), vagy hogy legalább egy farkasfalkában nőtt fel. Bár ez talán meg se lepne- Max néha túl vad volt. És makacs.

Bár jobban belegondolva, ezt rólam  is el lehetett mondani.

Időközben a férfi vállamra tette kezét és mélyen belenézett a szemembe.

Idegesen nyeltem. Mit akarna mondani nekem Maximilian ilyen komoran?

De tekintetében árnyéka sem volt megszokott ridegségének. Kék szeme óceán ezernyi árnyalatával csillogott és én azon kaptam magam, hogy teljesen megnyugodtam. Mintha hipnotizáltak volna. Várjunk csak. Ez nem is tűnik akkora badarságnak.

Persze, és vámpírok meg szellemek is léteznek.

A férfi kicsit arrébb lépett; mindvégig követve arckifejezésemet.

Nyilván azt várta hogy elájulok- vagy hogy legalább tettetni próbálom azt- de ez a furcsa érzés teljesen hatalmába kerített; földbe gyökerezett lábakkal álltam és Max arcát bámultam.

      - Közveszélyes vagy-  mondtam még mindig kábán- ilyet nem szabad csinálni senkivel.

Pláne nem velem.

-        Bátyám "majdnemfelesége" vagy- mondta ő mosolyogva és bakancsával taposva a havat elindult előrefelé- miért nem szabadna megnyugtatnom téged?

-        De szabad- ráztam meg a fejemet és elindultam utána, lépésnyomait követve- csak sosem gondoltam volna hogy képes vagy erre.

-        Mire? A kedvességre? A támogatásra?- gúnyolódott Maximilian. Szinte hallottam hangjában a kis csipkedő, pici árnyalatokat, melyek darázsként támadták meg az elmémet.

-        Tudod jól miről beszélek. Nem első napja vagyunk ismerősök.- válaszoltam nyugodtan, kezemet nadrág zsebekbe csúsztatva. Annyira azért nem volt meleg ez a túra...

Eleinte nem is annak indult. Hanem egy egyszerű, mezei utazásnak, A pontból a B-be, mint azokban az iskolás, fakó lapú matekkönyvek számolós feladataiban. Maximilian Lancaster és Ermina Callahan kora reggel elindultak B-pontba, x sebességgel; ha 10 perc alatt y kilométert tettek meg, vajon miért gondolkodok ilyen hülyeségeken éppen most?

Szerencsére Max hozott magával melegebb ruhadarabokat mint én (az én táskámban több haszontalan dolog lapult mint amennyi elvárható volt egy kadettől- de elvégre mintakisasszonyt kellett játszanom, példásan összepakolt neszeszerrel és egyéb kenceficékkel, amelyeknek sosem tudtam hasznát venni.)

-        Tudom, ne haragudj rám Ermy.- mondta Max kedvesen és visszanézve, rám mosolygott.

Ez meg miért mosolyog folyton?- gondoltam magamban szokásosnál kicsit ingerültebben. De egyszerűen nem tudtam hova tenni a közvetlen, bizalmaskodó viselkedését.

Úgy éreztem, reagálnom kéne valamit, de minél nyugodtabban és semlegesebben.

Igen, semlegesen egy jó szó- kicsit lehiggadva pedig tovább folytathatjuk az utunkat.

Remélhetőleg csendben.

-        Nem haragszom.- zártam le a témát, de belül éreztem, hogy vészhelyzet uralkodott.

Mintha nem önmagam lettem volna; ezernyi gondolat kavarta fel a lelkem legbékésebb zugaiban mindazt, amit mindig is el akartam titkolni.

-        Miről gondolkodsz most?- nézett ő hátra és megvárta amíg utolérem. Furcsa kérdés, nemde bár?

-        Arról, hogy nem hiszem hogy meg fognak minket találni.- mondtam és hirtelen a lábam túl mélyen került bele a hóba; meginogva, reflexeim által vezérelten Maximilian kabátját próbáltam elérni, de valamiért az hirtelen túl messzinek tűnt.

-        Megvagy.- mondta ő közvetlenül mögöttem és a vállamon na meg a derekamon éreztem kezének finom súlyát. Nem nehezedett rám; hanem magabiztosan támogató és végtelenül nyugtató volt.

-        Kösz szépen.- mondtam hálásan és ő kihúzott engem a hóból- mintha csak egy pille lennék (ja, biztosan nagyon gyakorlott volt ebben is), majd felnevetett:

-        Ermina, ha így folytatod, kénytelen leszek téged a karjaimban vinni, ami némiképp félreérhető helyzetet teremtene.

Mintha most nem lenne félreérhető az egész- gondolkodtam magamban lázasan és észrevettem, hogy nagyon pirulok. 

Te jó ég. 

Annyira jellemző rám.

-        Mi a baj?- látta szememben a zavarodottságot Max és miközben mentünk egymás mellett, én próbáltam megnyugodni. Legalább ez, ha csendről le kellett mondanom.

-        A jó ég tudja mit gondolsz most rólam. – vallottam be nyíltan és belenéztem a kék szemébe.

-        Azt, hogy egyáltalán nem szereted a téli sportokat- mondta ő és rátette saját kezét az én kezemre- semmi gond Ermina, én mindent megértek. Itt vagyunk egyes egyedül a semmi közepén, egy lidércnek tűnő tábor felé tartunk az erdő sűrűjében, ahol minden új és minden váratlan- nem kell az erőset játszanunk.

Épp most mintha a saját edzőm szavait hallanám vissza.

Mérjük fel a helyzetet. Egész nyugtató ez a hang.

De nem túl nyugtató dolgokat mond.

-        Rendben Maximilian. – hallottam magamat de nem egészen értettem, miért szólaltam meg egyáltalán. Fejemben zűrzavar uralkodott. Miért is lenne minden rendben?

Nincs rendben az égvilágon semmi! De tényleg semmi!

Azt hiszi hogy ennyire alkalmatlan vagyok mindenre?

Vagy hogy nélküle már farkas eledel lettem volna?

Hát az utóbbi lehet hogy igaz.

Kedvem volt egy nagy hóembert csinálni Max okostojás fejéből; de egy dühkitörés helyett inkább sokáig egy szót sem szóltam. Így tett ő is.

Csak mentünk, szótlanul, át a sötét rengetegen; lábam alatt recsegett a hó, mintha csak ezernyi üvegszilánkon lépegetnék. És még olyan messzinek tűnt a táborhely..

-        Mondd, Ermina..- törte meg a csendet úgy talán 10 perc múlva Maximilian, ezennel feladva magát a meg-ne-szólalj-mert-esetleg-kiderül-valami-titkod játszmában és én csak felmosolyogtam ( igazából meg voltam lepődve hogy ennyi időt kibírt beszélgetés nélkül)- valóban az vagy, akinek kiadod magad?

Értetlenül ránézetem.

Basszuskulcs, igazam volt a titkokkal kapcsolatban. Éppen azt hiszi, hogy ha rám támad, mindent ki fogok pakolni az elmémből; na AZT már várhatja.

-        Tessék?

-        Nézd, tudom kivételes képességeid vannak. Nem kell tettetned itt semmit. Mindent tudok; Peter sokat mesélt rólad.

Fellélegeztem. Még hogy ő tudna...

Szívem kihagyott egy verést. Egy pillanatra mintha azt láttam volna a szemében..hogy kitalálta.

Ermina, hagyd ezt abba, de tüstént.

-        De tudod, az ember óvatosan viselkedik ilyenkor. Először nem bíztam benned.

-        Ó, igen?- húztam fel a szemöldökömet félárbocra, miközben tettettem a Mrs.Na-halljuk-mit-is-tudsz-te-rólam-pajtás szerepet.

„Elsőre nem bízott bennem”. Mintha másodszorra már elkezdett bízni, igen.

Mégis belül hevesen vert a szívem. Nyugalom. Nem tud semmit. Blöfföl.

-        Igen. Nincs családod... nem rég költöztél be a városunkba, és szinte mindenki aki valaha is találkozott veled, el van ájulva tőled. Túl jó vagy.- mondta ő miközben szemöldöke alól tanulmányozta az arcomat.

-        Engem mindenki szeret.- mondtam mosolyogva.

Mr. Mindent-tudok-nem-menekülhetsz-tőlem, ezt a játszmát nem te fogod megnyerni.

Soha nem fog megtudni semmit. Mindig is erre tanítottak... Ha nincs bizonyíték, nincs bűntett. Milyen zord gondolatokkal játszottam..

-        Hát persze.- nevetett fel Maximilian és rám nézett- téged nem lehet nem szeretni.

Felnéztem. Gúnyolódik? Játék neki ez az egész?

De szemében csak őszinteséget láttam, mely szinte visszatükrözte az én érzéseimet. Mintha magamat láttam volna.

-        Kedves vagy persze, de azért őrizzük meg a határokat- mondtam viccelődve- te a "majdnemvőlegényem" öccse vagy.- folytattam az ő „bátyám-majdnemfelesége” vonalat.

 Elvégre ha ezek az ő szabályai- miért ne csináljam úgy, mintha követném is őket?