ÜGYNÖK: 2 rész

{ERMINA}

- Nem sokára el fogjuk érni a tábort. Ott már minden rendben lesz.- mondta ő elterelve a témát olyan irányba, ahol feltehetőleg biztonságban érezte magát, miközben folytattuk az utunkat- nem fázik a lábad?

- Az nem- mondtam miközben lenéztem automatikusan a fehér hótaposómra - de a kezem egy kicsit igen- adtam hozzá halkabban. 

Tudtam, hogy ha ezt a mondatot kiejtem, biztos valamiféle
cselekménysorozatot fogok kiprovokálni Maximilianból. 

Ahogy átsuhant agyamon ez a gondolat, ő már nyúlt is a kezemhez;
leszedte a rozsdavörös bőrkesztyűmet mely belül szőrmével volt
bélelve, és erősen dörzsölni kezdte az elzsibbadt végtagjaimat.

Hirtelen egy fapalánknak éreztem magam, melyből az ősember szikrát
akart csinálni.  

- Minden rendben lesz- mondta ő és én bólintottam. Aha főnök, ha te mondod... 

Maximilian ráfújt még párszor a kezemre, majd újra ujjaimra húzta eme
remek ruhadarabot, mely
elvileg azt a célt szolgálta, hogy ne fázzak. Amikor már egymás
mellett lépegettünk eszembe jutott, hogy meg sem köszöntem
kedvességét. De arcát tanulmányozva arra a következtetésre jutottam,
hogy talán majd később ráérünk- mert valamin nagyon gondolkodott
szemöldöke alól; tekintete összpontosúlt volt,akár egy fehér farkasé,
és úgy éreztem egy fontos gondolatmenet láncolatát szakítanám szét
szavaimmal. 

Nem tudom hogyan, esküszöm nem tudom, de egyszer csak egy sövényhez
jutottunk el, és én hangosan felsóhajtottam, úgy, hogy azt talán még
a titokzatos hegylakók is meghallhatták. 

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy tényleg fogalmam sincs hol
vagyok. És egyáltalán nem az erdőre gondoltam; vajon jó utat
választottam én még az idők legelején? Az vagyok-e, akinek lennem
kell?

- Elfáradtál?- mondta Maximilian, és én felnevettem. Ő vitte mindkettőnk táskáját (persze ezt is gondtalan könnyedséggel), és tőlem kérdezi, hogy fáradt vagyok-e?

- Azt mondtad, hogy én túl jó vagyok- kezdtem hozzá a gondolatmenetemhez- miközben itt lépeget mellettem a Mr. Tökéletes-és-nincs-egy-aprócska-hibám-se férfi.- és még egy pici hangsúlyt sem felejtettem ki az utolsó szóról. 

- Hova akarsz kilyukadni?-nevetett ő fel. Zengő hangja a sövény egészét járta át, szintúgy, mint a testemet.

- Hogy gyanús vagy, Maximilian Lancaster.- ejtettem ki végzetesnek hangzó szavakat és ő hirtelen megállt majd rám nézett. 

Az a pillantás... nem tudnám megmagyarázni, de olyasmi lehetett
mintha beledobtak volna engem a jeges tengerbe. A cápák közé.
Melyek köztudottan csak a meleg tengerekben élnek.

     -     Csak viccelek, nem kell mindent ennyire komolyan venni-
mondtam kicsit hátra lépve.
Mit akar ezzel a nézéssel? Már így is földbe gyökerezett a lábam
a félelemtől.

     -     Bedőltél, Ermy- tette szét karjait a Max, mint valami
arab sejk- aztán pár pillanat múlva újra elindult felfelé az ösvényen. 

Úgy döntöttem, hogy egyszerűen követni fogom. 

Feladom. 

      -      Nem értem a férfiakat- mormoltam orrom alá. Remélem
nem hallja meg.

      -      Én meg a nőket nem értem.- hallottam a választ elölről.

 Még a hallása is tökéletes- állapítottam meg magamban elégedetlenül.
Biztos van valami hibája.
Kéne hogy legyen!

Ermina, Ermina. Szégyelld magad. 

Itt a semmi közepén, megint csak hiányzik a józan eszed. Nem ismered
ezt a férfit. Mármint annyira.

Nem annyira, hallod? 

Nem annyira amennyire kéne ahhoz hogy ellazultnak érezd magad és
jobbra-balra elemezd a jellemét.
Ami persze szintén tökéletesnek tűnt, mint minden más, amiből
Maximilian fel volt építve.

Az élet csupa háború.- ismételgettem magamban azokat a szavakat,
melyek segítségével koncentrálni próbáltam a jelenre. Senkiben sem
bízhatok. Pedig annyira jó lenne...

Kedves barátom, aki pár lépéssel előttem volt, pont olyan férfinak
tűnt, aki mindentől meg fog védeni, itt a hófödte tájon pláne; de
nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Aki nem figyel mindenre,
védtelenné válik. És ezt mindenképp el akartam kerülni.

- Szerintem remekül megcéloztuk a tábort- mondta Max miközben hátrafordult és egy pillantást vetett rám, hogy megbizonyosodjon abban, vajon még mindig ott vagyok-e (bár hova tünnék el?..)- ismerem ezt az utat. Nem sokára ott leszünk.

Ismeri azt az utat. 

Hát ez remek hír.

Bár állunk csak meg... Ha jól tudom- pár perccel ezelőtt a földrajzi
tudatlanság határmezsgyéjén voltunk. Kicsit hirtelen jött ez a
változás; de most úgy döntöttem, erre nem hívom fel a figyelmét.

- És milyen az a tábor?- próbáltam kitudakolni, mert igazán érdekelte hogy hol fogjuk eltölteni kettesben a nem-tudom-mennyi-időt-mert-az-sem-biztos-hogy-meg-fognak-minket-találni.

- Egy turista bázis volt valamikor. Azelőtt pedig katonai kiképző tábor.

- És azelőtt meg hadd találjam ki: egy börtön volt.- mondtam követve a gondolatmenetét. 

Ő összeráncolt homlokkal nézett rám.

- Majdnem. Egy kutató állomás.

- Ó.

Kutatóállomás.

Gondolom nem sampon összetevőket kutattak.

De gondolataimat megintcsak megtartottam saját magamnak. Itt úgysem
nyernének elismerést.

- De ne várj semmit ettől a helytől- mondta nyugodtan Maximilian- semmi érdemleges, csak a szokásos.

Léptei nagyon magabiztosak voltak, és az egész lénye azt sugallta,
hogy biztonságban leszek mellette. 

- Szupertitkos kutató állomás?- tértem vissza a témára. Talán Max számára ez a szürke hétköznapokat jelentette- számomra korántsem volt az.

Elvégre nem mindennap téved el az ember lánya egy sűrű, farkasokkal
teli erdőben- egy elvileg
józan eszű és egészen jóképű férfi társaságában.

Hmm.

- Nem tudom. Ennyire azért nem vagyok jártas ezekben.- hallottam ahogy a hangjának egész furcsa árnyalata lett... mintha elégedetlen lenne...saját magával. 

Keserűséget éreztem. Ott volt a levegőben...mint egy megfoghatatlan
lidérc a múltból. Miért lenne elégedetlen magával a Mr. Tökéj? 

- Örülök hogy itt vagy.- mondtam hirtelen és még saját magamon is meglepődtem. Hogy ilyet kimondjak egy majdnemtotálidegennek..

Maximilian is furcsán rám meredt.

Mindjárt jönnek a kérdések. Összeszorítottam a szememet miközben
hangtalanul szidtam magam.

Azt nem akartad közölni vele, hogyan is kerültél ebbe a családba?

Vagy esetleg még valamilyen titok?

Csak lehet hogy ezután már meg kell szabadulnod tőle, Callahan
hadnagy.

Ezt meg nemigen akarod, ugye? 

- Örülök hogy ezt mondod. Szerinted meg tudlak védeni?- hallottam az egészen furcsa kérdést, mely eleve azért volt szokatlan, mert teljesen mást vártam.

 Annyira nem, hogy szerintem eszembe sem jutott gondolkodni egy
normális, épkézláb válaszon; így a legelső gondolatot közöltem vele.

- Nincs semmi kételyem efelől.- mondtam ünnepélyesen és kicsit együgyűen megpaskoltam az izmos vállát- már megint teret hódított a jó kis régi autizmusom. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal a stresszes szociális helyzetekben.  

Ez a férfi titkol valamit.- állapítottam meg magamban.

De nyilván nem az izmait.

- Mit csinálsz?- kérdezte ő felvont szemöldökkel.

- Itt volt valami a válladon- mondtam úgy téve, mintha nem is történt semmi- itt, pontosan ezen a helyen- böktem az ujjammal újra a vállába; ő értetlenül követte szemével az irányt, de természetesen nem láthatott semmit. Mert nem is volt, mit látni.

- Menjünk, kérlek, mert nem sokára ránk esteledik- mondtam nyugodtan és fejemmel az ösvény felé intettem. 

A férfi még egy pár pillanatig a szememet tanulmányozta, majd sarkon
fordult, és elindult, valamit mormolva. 

Hirtelen mintha egy villám csapott volna bele a gondolataim
seregébe: hisz ez a férfi más
nyelven beszélt!

- Mit mondtál?- kérdeztem halkan, tekintetem a havat pásztázta.

De vajon kérdésnek szántam én ezt a mondatot egyáltalán? A
hanglejtésem valóban azt sugallta; de belül szinte ordított a
megérzésekre és zéró logikára hagyatkozó énem: igazam volt. Akármit
is fog mondani a következő másodpercben.

Fogadjunk, hogy le fogja tagadni.

- Semmit, miért mit hallottál?- kérdezte ő vidám fütyörészésbe kezdése előtt. Túl gondtalannak tűnt.

Na tessék. Mindjárt hallom is a meséjét. 

Vagy azt, hogy csak hallucinálok.

Majd átvizsgálja a táskámat, hátha talál benne valami hallucinogént.
Egy gombát.

Nem, gombát biztos nem hoztam magammal.

Bélyeg?

Nem gyűjtöm őket.

Tabletta?

Csak nyugtató. És azt is inkább Maxnak, ha majd kikel magából...
valamikor. Bár nem szokott idegeskedni. Sose.

- Azt hogy egy idegen nyelven beszéltél.- mondtam határozottan, miután arra jutottam hogy engem nem vádolhatnak hallucinációval. 

- Én?- kérdezte ő újból, mintha rajtunk kívül még látott volna valakit ezen a környéken- Könyörgöm, Ermina, nagyon fáradt lehetsz, már rémeket látsz mindenhol. Ne aggódj. Mindjárt odaérünk a táborba és ha kipihened magad, minden rendbe fog jönni.- mondta ő zavartalan arckifejezéssel. 

Esküszöm, acélból van ennek az embernek az idegzete; néha már úgy
éreztem- semmi sem zavarhatja meg a lelki nyugalmát- talán még
alapvető emberi érzésekre is képtelen volt.

- De hisz....én....- nyögtem fel értetlenül de abba is hagytam gyorsan, mert elég szánalmasan nézhettem ki amúgy is.

De hisz én nem tévedhettem.

Ezt a nyelvet ezer idegen nyelv közül is megismerném. A halk és
tapintatos lejtése alapján. A tág
rétek nefelejcskékjéről. A zivataros határtalanságáról.

Nem tudtam mit jelent ez az egész. Csak bámultam Maximilian hátát
(más látványom úgysem volt mivel eme széles testrésze majdnem az
égvilágon mindent eltakart) és azon tűnődtem, vajon megörültem-e
vagy valami olyasmibe csöppentem bele, amiről halvány fogalmam sem
volt eddig?
Kételyek. Kérdések. Égő szempár. Halk suttogás. 

Mintha egy puzzle-t raknám össze... csak hiányzott a kulcs darabja.

- Már majdnem ott vagyunk- hallottam távolból a férfi hangját és ösztönösen abba az irányba néztem, amelyre a keze mutatott. Szinte előttünk terült el egy nagy rét, melynek a közepén egy óriási ház állt, és az egész építmény egy vaskos fallal volt körülölelve. 

Sehol semmi más. 

Maga a rét szintén zord képet sugallt- főleg így, a tél közepén;
mintha csak az Északi sarkon lettünk volna.

Hirtelen Maximilian szavai jutottak az eszembe: egy katonai kiképző.
Egy kutatói labor.

- Nem túl barátságos látvány- mondtam rossz megérzéssel küszködve, mely úgy összeszorította a szívemet, akár egy vaslánc- szerinted nincs bent senki?

Például valaki, aki gyors vacsorát csinálhat.

Remélhetőleg nem belőlünk.

- Nem hinném.- nyugodtan közölte velem a titkos és igen tágra kibővített véleményét Max és már indult is a ház felé. Milyen bőbeszédű lett hirtelen; kész főnyeremény.

- Nem nagyon szeretem a zárt tereket- értem utol őt és megfogtam a karját. Nekem muszáj most ezt tisztáznom. Szemtől szembe. 

- Én sem. Főleg akkor, ha nincsen felderítve és feltérképezve a terep- bólintott a férfi és lefejtve karjáról a kezemet tovább is akart már indulni, reménykedve abban hogy nekem bőven elég lesz ez a magyarázat is; de én újból elkaptam a kezét. 

- Igen, nincs. Badarság egy elhagyatott házba bemerészkedni.

- Még nagyobb badarság lenne tőlem, ha mindketten halálra fagynánk itt kint, éjszaka. Hol akarsz aludni, kedvesem? A hóban? Az bizony- egy nagyon hosszú álom lesz- mondta barátságtalanul Maximilian. Mi ez a nagy változás? Miért ennyire durva?

- Miért vagy ilyen?- kérdeztem kicsit kétségbeesetten.- nem kell ennyire gorombának lenni. Csak megosztottam veled a józan eszem diktálta kételyeimet.

A férfi távolba meredt, majd kezével átfutotta gesztenyebarna haját.
Fekete pupillája tűhegynyire zsugorodott össze, amikor újból rám
nézett- vélhetően a szemből rásütő naptól; kizárt volt hogy
morfinista lett volna. 

      -     Nézd, sajnálom hogy kicsit elszaladt a ló most ezzel a
pár mondatommal, én magam is jól látom most hogy ingerült voltam,
de mindkettőnk élete forog a kockán, és szeretném a bátyám
majdnemfeleségét biztonságban tudni.- magyarázta ő nyugodtan és
látszólag- legalább is neki- rögtön sikerült lehiggadni. Ezt a
tulajdonságát valóban nagyon irigyeltem; engem sok minden ki tudott
hozni sodromból és ezután nehezen ment a lelki vihar lecsillapítása. 

Amikor pedig furán átfésülte haját kezével, akkor James Bondra
hasonlított. Vagy egy nagyon elit ügyvédre, aki még egy pert sem
veszített. Igazi győztes.

Valamiért nagyon könnyedén rátette kezét derekamra, majd magához
szorított.

A nevem Bond. 

James Bond. 

- Semmi gond nem lesz. Épségben fogsz visszakerülni. Ígérem.

Átfontam kezeimmel a hátát és ez a mozdulat olyan könnyen jött-
mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga; mintha mindig
ezt csináltam volna. 

Felsóhajtottam. Nem lesz ez könnyű nekem. Ez a pár nap kettesben.

És egyébként is. Ez normális? Bátyjának a majdnemfeleségét ölelgetni?

De nem nagyon tiltakoztál, kisasszony- hallottam magamban a belső
hangomat; most az egyszer próbáltam nem figyelni rá. 

Kit érdekel, hogy igazat mond.

- Gyere, menj utánam, majd lassan körbenézünk a házban és kiderítjük, üres-e. Rendben?- kérdezte Max miután kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.  

Bólintottam.

Persze Mr. Bond. 

Ő elém ment. Nagyon gyorsan értük el a házat körülvevő kőfalat, majd
magát a vaskos építményt is.
Bármennyire gyanús is volt ez a terület, első látásra minden nyugodt
volt és teljesen kihalt. Pár lépés múlva már ott álltunk az ajtónál.

- Maradj mögöttem- suttogta a férfi majd pisztolyával leverte a lakatot az ajtóról, mely halk nyikorgással kinyílt. Én a nyomában voltam.

Lassan beléptünk a házba; az elfakult fapadló közönyösen köszönte
új lakóit, akárcsak a fehérre meszelt falak. A kívülről óriásinak
tűnő ház mindössze 2 szobát rejtett magában, egy konyhát és fürdőt.
Valahol recsegést hallottunk.

Maximilian még jobban elém lépett, és teljesen eltakart a testével,
akár egy betonfal. 

Elmosolyodtam magamban. 

Sosem ismertem ezt az oldalát. A váratlan helyzetek csak a jót
hozták ki belőle-ami valljuk be- megint csak egy újabb kivételes
tulajdonsága volt férfi szinte makulátlan jellemének. 

Mr. Tökéj.

Na valld csak be magadnak, Callahan hadnagy. 

Bejön neked a pasi.

Na ugye?

Megráztam a fejemet, míg mielőtt a belső hangom még valami zavarba
hozó dolgot említene.

A nappaliban sem volt senki; és mivel ez volt az utolsó helyiség a
házban, én fáradtan ránéztem Maximilianra.

       -     Leülhetnék?- kérdeztem tőle majd a szoba sarkában lévő
díványhoz vonszoltam magam.       

       -     Hozok mindjárt inni- mondta ő és a tűzhelyhez lépett.

Kicsit körülnéztem. 

A ház nem tűnt elhanyagoltnak; olyan volt, mintha egy láthatatlan
varázskéz minden egyes eltört vázát összeragasztotta és helyére
tette; mintha minden egyes porszemcsét eltüntette volna, még
mielőtt szemtanúi lehettünk volna az ősi káosznak. 

A nappaliban az alattam lévő díványon kívül volt még egy asztal,
2 szék, a fehér falakon számos festmény és fénykép díszelgett.
Mindegyik a minket körülvevő erdőt és hegyeket ábrázolta. 

Max eközben csinálta a teát; én beleszimatoltam a levegőbe.

- Á, a csodálatos Earl Grey- mondtam elégedetten.

- Honnan tudod?- kérdezte Maximilian miközben egy kanállal kavargatta a teát egy kristály csészében.

- Nagyon jó a... szaglásom.- mondtam mosolyogva. 

- Érdekes- mondta a férfi miközben közelebb jött hozzám és elém tette a csészét- egészen érdekes. És mióta van ez az adottságod?

- Kiskorom óta. Amióta csak ismerem magam... azóta tudom, hogy értek az illatok nyelvén.

- Tehát azt is, hogy milyen illata van a pulóveremnek?- kérdezősködött ő tovább. De nem betolakodóan.. hanem puhán tapogatózva az elmém titkaiban. Kutató pillantása volt; látszott, hogy szerette megfejteni az ilyesmi feladatokat.

Még jó hogy csak a púloverét kérte meg megszagolni.

És ha a nyakát kellett volna, hogy eltaláljam a parfümjét?
Elvállaltad volna, Ermina?

- Igen. Ma egy tojásrántottát sikerült elejtened a pulóveredre; azon kívül pedig rózsabokor illatod van.

- Rózsabokor?- kérdezte ő csodálkozva.

- Igen. Talán virágot vásároltál. Vagy kertészkedtél.- adtam hozzá nevetve.

- Fantasztikus. Ezeket az adottságokat ki kell használni!- ragyogott fel az arca, mintha most találta volna fel fizika törvényeit.

Ó ha tudnád, Maximilian. Mennyire használom én az adottságaimat...

Beleszimatoltam a teába újra, majd elégedetten felsóhajtottam. 

- Mi az? Nem tetszik?- mondta ő és ösztönösen közelebb hajolt; bár lehet hogy tudatos volt ez a mozdulata- így az arcunk egy síkba került és nem kellett emelgetnem végre a nyakamat, hogy szemkontaktusba lépjek vele.

- Dehogynem. Csak eszembe jutott hogy a túrára hoztam magammal igazi belga csokit, tudod, ezeket a kis kagylókat meg tengeri csillagokat- nyúltam bele a táskámba, ahol egy celofán zacskót kerestem- áh, meg is vagy.

Asztalra tettem a zsákmányt és mosolyogva kivettem egy fehér
csokikagylót.
Maximilian némán követte a példámat. Az ő kagylója tökéletesen illett
hozzá; el is mosolyodtam a felfedezett hasonlóságon.
Lancaster herceg és a bűvös márvány kagylója...

Az ablakon finoman átszűrődő sugarak becézték arcának finom vonásait,
melyek néhol anyjának szépségét- néhol pedig apjának modorát emelték
ki.

Maximilian Lancaster jóképű férfi volt.

Sőt! Nők ezreinek ő lehetett a férfiideálja..de ő mégsem ezt az
utat választotta. Ő szépsége más volt, mint Péteré- vőlegényem
elismert Casanova volt, viszont Max- valamit rejtett önmagában; egy
titkot- vagy leginkább egy csalódást melyet legjobban az őszi, sivár
reggeleken láttam az űzött és kicsit elhagyatott tekintetében.

- Szerinted egyáltalán keresnek minket?- haraptam bele az édességbe és kényelmesen elhelyezkedve díványomon, Maximilian arcát bámultam tovább, megtörve a csendet.

Mr. Tökéj jó látványnak tűnt. Kellemes volt tanulmányozni az arcát.
Főleg azért, mert biztos voltam benne: engem nem fenyeget az a
veszély, hogy belezúgjak.

Nem, engem határozottan más férfiak érdekeltek. Akik nem ennyire
titokzatosak.