ÜGYNÖK: 3 rész

{ERMINA}

Hosszú, ívelt sötétbarna szemöldöke alatt kedvesen de mégis kicsit távoltartóan csillogott egy kristálykék szempár; amikor mosolygott- akkor a homlokán lévő pici ráncok kisimultak, és egész arca szinte szikrázott, akár egy óceán tükre, melyben meg-megcsillantak a sugarak.
- Az egy tényleg jó kérdés- mondta ő miközben hátradőlt a székében és rám szegezte tekintetét- elvileg nem kellett volna eltévednünk. Egyáltalán nem.

De ez mégis csak megtörtént, nemde?

Lehet hogy Mr.Tökéj-nek végül van hibája?

T e  j ó é g.  

- Holnapra kell megérkeznünk a hegység másik részére, ahova elvileg ugye az autóval kellett volna eljutnunk ami épp örök álmát alussza a szakadékban- folytattam a gondolatmenetet- addig biztos hogy nem fognak keresni. Aztán meg…- itt kicsit megálltam, elmerengve a gondolataimban.

- Micsoda?

- Tudod, Péter nagyon bízik benned.- jelentettem ki határozottan.

- Áh, Peter..- sóhajtott fel Maximilian miközben a csészében lévő teát bámulta.- Peter mindig túl sokat gondolt rólam. Én voltam a kistestvér, a gyerek, melyre mindig is odafigyelt mindenki- tudod, azt hiszem nekem nagy mázlim van Peterrel.

- Nekem is- adtam hozzá halkan; de valamiért tegnaphoz képest teljesen máshogy ejtettem ki a szavakat. 

Bizonytalanul?

Tétován?

Vajon mind ez csak a távolság hatása volt? 

Voltak néha olyan pillanataim, amik nagyon is aggasztottak- amikor egyáltalán nem is értettem, miért megyek én Peterhez feleségül. Néha meg megbabonázva éreztem magam; mintha nem is a saját döntésemet követtem volna- hanem egy lidérc-Ermina lennék.

Igaz, igaz.

Itt vagyok egy egész bájos, jóképű férfi társaságában jóégtudjamégmeddig.. Egész veszélyesen hangzik. De lehet hogy mindez csak pillanatnyi téveszme? 

- Ő nagyon szeret téged- folytatta valamiért a témát Maximilian (szívem szerint már rég valami másról beszéltem volna)- de talán nem tudsz róla mindent.

- Nem tudom, tényleg. És ő sem tud sok mindent rólam- gondoltam magamban- viszont elég unalmas lenne ha egy olyan férfi felesége lennék, akiről midnent tudnék.

- Én biztos hogy olyan párt választanék magamnak, akiről midnent tudok.- ivott egy kortyot Max majd a teáját bámulva, kicsit szórakozottan elmosolyodott, éppen csak szája sarkával. 

Talán észre se venném, ha nem nézném olyan hosszasan.

Jézusom, de jól néz ki.

- Leellenőrződ az adatait FBI-on keresztül?- nevettem fel, mire ő felállt a székéről, és odaült mellém a diványra.

- Tudod, tényleg sajnálom hogy ezt a parádét rendeztem reggel. Nem akartalak megbántani.

- Semmi gond- simogattam meg az alkarját – tudom hogy mit érzel.

- Tudod?- mondta ő és lenézett a kezemre, mely még mindig az alkarján pihent. 

Valaki ott felejtette. 

Valaki, akinek annyi esze sincs hogy ne csináljon semmi félreérhetőt.

- Bocs, Maximilian, tényleg- szabadkoztam és el is akartam venni a kezemet, de ő hirtelen mozdulattal megfogta azt.

- Ne félj. Hisz lassan mi is testvérek leszünk. Nekem jól esik az érintésed.

Belenéztem a szemébe. Most megint viccel?

Jól esik az érintésed, sha-la-la-la la. Mintha valami dalt énekelne; olyan lágyan zengtek ezek a szavak.

De ha tényleg majdnem testvérek lennénk, miért érzem ezt a fura szúrást mellkasomban, akárhányszor megérint?

- Komolyan mondod? Mindenféle hátsó gondolat nélkül?- mentem neki a falnak kérdésemmel. Ó, de ügyes vagy Ermina. És milyen tapintatos!

- Mindenféle hátsó gondolat nélkül.- ismételte ő a szavaimat, majd felállt és kicsit megdörzsölve az elgémberedett lábait nyújtózkodott, akár egy vadmacska. Életemben először láttam hogy egy férfi ilyet csinál. Nem tudtam levenni a tekintetemet róla.

- Tudod, te is Péter... annyira különbözőek vagytok, hogy néha azzal a gondolattal játszok, hogy nem is vagytok testvérek- mondtam komolyan, de Maximilian csak felnevetett.

- Lemegyek, szétnézek a pincében. Velem tartasz?

- Itt van pince?- kérdeztem meglepődve- miért nem néztük azt át amikor átléptük a ház küszöbét?

- Mert nálam van a kulcsa.- válaszolt Max egyszerűen, mintha csak az élet apró dolgairól beszélne.

És egy új Porsche kulcsa véletlenül nincs a zsebedben?

- Várjunk csak. Honnan van neked kulcsod?- kérdeztem zavarodottan. 

- Nézd, tudom, lehet hogy enyhén félreérthető az egész helyzet.

- Na nem mondod.- csóváltam meg a fejemet. 

Enyhén.

- Nyugodj meg. Amikor terveztem az útvonalat, akkor az a gondolat is eszembe jutott hogy eltévedhetünk. És szereztem egy csodás mindent-ajtót-kinyitó-kulcsot.

- Hát ez remek- duzzogtam- nem szóltál nekem a túra előtt, hogy előreláttad a csodás eltévedésünket.

- Nem, mert reménykedtem hogy nem fog bekövetkezni.- mondta ő egyszerűen, majd intett a kezével, hogy kövessem.

Akármennyire furcsa is volt minden, Maximilianban bíztam. Felálltam a sötéten zöldellő diványról és a deszkalapokon lépegetve követtem a férfit a pince ajtajához. 

Egész picike ajtó volt, meg sem lehetett volna különböztetni a faltól. 

Max már kezében szorongatta az elemlámpát, melyet a táskájából szedte ki egy gyors mozdulattal, mintha csak ez a bizonyos lámpa lapult volna a nagy vászon darabban. Szinte irigykedve figyeltem a vadmacska-szerű mozdulataira; nekem bizonyosan nem ment volna olyan könnyen a tárgyak gyors kiszedése- ellennénk még ott késő délutánig is, ha rajtam múlna.

Amikor Max egy furcsa vasszerkezettel kinyitotta az ajtót, a pincéből előtörő dohos szag jelezte, hogy helyben vagyunk. Kinéztem a férfi válla mögül, hogy megtudjam, mennyire mélyen lapult a helyiség: úgy 8-10 lépcsőfok vezetett le a sötét kamrába.

     -   Óvatosan, lehet hogy csúszik- figyelmeztetett Maximilian és én ösztönösen a falhoz nyúltam, mely kissé kopottnak tünt, de mégis látszott, hogy jól karban van tartva. Lent több konzervdobozt találtunk nagy pókhálós fa polcokon; volt ott sajt, bor, fagyasztott zöldségek és gyümölcsök egy kis hűtőkamrában, és számtalan vizes palack.

- Remek. Ma császári lakomát csapunk. Csak mi ketten!- mondta elégedetten Maximilian és én elmosolyodtam. 

- Máris úgy beszélsz mintha ezer éve barátok lennénk, vagy mi- mormoltam, ő pedig némán elmosolyodott és néhány dolgot hóna alá téve, felvezetett engem a lépcsőn.

- Kicsit pihenned kéne. Ha lepihensz a díványon, erőt gyűjteni- az jó lenne. Mert akkor még szemmel is tudlak tartani, és vacsorát is csinálok.

- Nem bánom- mondtam álmosan. Milyen hirtelen tört rám a fáradtság... mintha csak Maximilian szavára hallgatott volna a szervezetem. Megint hipnotizál engem?...

- Vigyázok rád- mondta ő, és már takart is be valami pokróccal a szomszédos szobából, én pedig a pihe-puha párnára dőlve csuktam is be a szememet.

Vigyázok rád.

Vigyázok rád, aludj el.

Mintha csak egy női hangot hallanék a távoli múltból....

Tényleg kivételesnek tűnik ez a férfi, Callahan hadnagy.

És nagyon szép a hangja. Meg a szeme.

Nyugtató.

Még egyszer felnéztem az ifjú Lancasterre, ki most mellém ült le és mosolygva megszorította a kezemet- ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem az álmom előtt.